Hogyha megkérdeznéd, melyik volt az a hely, ahol igazán szabadnak éreztem magam, gondolkodás nélkül rávágnám, hogy Írországban.

Azokhoz képest, amiket itthon és a környező országokban tapasztalni, odakint mindenki mondhatni indokolatlanul kedves és szívélyes volt velem, ja és mérhetetlenül türelmes.

Utóbbit azért tartom fontosnak kiemelni, mert akkoriban még nem igazán mertem megszólalni angolul, és ennek ellenére sem éreztem egy cseppet sem az ott töltött idő alatt, hogy kívülálló volnék.

Három évvel ezelőtt abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy egy barátom (nevezzük F-nek a GDPR-ra való tekintettel) kint élt akkoriban egy barátjával (őt pedig K-nak), és lakhattam náluk. De ez csak egy segítség volt a sokból, amit kaptam tőlük az ott létem alatt (is).

Minél inkább közeledett az utazás napja, én annál jobban paráztam, mert életemben egyszer ültem repülőgépen mindaddig, és akkor nem egyedül. Úgy alapból nem magától a repüléstől féltem, hanem a vele járó procedúráktól - és ott is inkább a kintiektől, hogy mit fogok érteni abból amiket mondanak nekem például a csomag átvizsgáláskor, stb.

De persze nem volt semmi gond, fennakadás nélkül mindenhol átjutottam. F már várt rám kész tervekkel: belevetettük magunkat a dublini éjszakába. Rögtön egy nagyon érdekes nevezetességbe kalauzolt: a The Church -be.

Sajnos a telefonom az ottani fényviszonyokban képtelen volt szép fotókat készíteni, ezért a pub saját honlapjáról letöltött képekből rittyentettem nektek egy kollázst, hogy lássátok teljes pompájában a helyet.

Árulkodó a neve, mi? Az épület valóban templom volt, ráadásul az Ír főváros egyik legelső galériatemploma, amit Szent Mária templom néven jegyeztek a 18. században.

De nem ez a fő érdekessége, hanem, hogy a Guinness Sörgyár alapítója 1761-ben itt mondta ki a boldogító igent. Hogy, hogy nem, 1964-ben mégis átadták bezárásával az enyészetnek, amiből 33 évvel később emelték ki, és 7 éves kemény munkával egy bárt varázsoltak belőle, megtartva a főbb értékeit: például az orgonát, és a meseszép ólomüveg ablakot.

Még egy érdekesség, hogy a restaurálás közben az alagsorban 6 kriptára bukkantak, és összességében 32 csontváz maradványra. Egyébként az épület déli oldalát a 19. század közepéig a templomhoz tartozó temető foglalta el, ami napjainkban már Wolfe Tone Park néven ismert.

Sose voltam sörös, inkább boros, jó ideje pedig már whiskey-s. És mit ad Isten, Írország az utóbbiról méltán híres :) Ahogy a Guinness sörről is, és ha már a The Church-ben a Guinness sörgyár alapítója is lábnyomát hagyta, korrektebbnek tűnt a fekete aranyat választani.

Amúgy tök durva belegondolni, hogy mennyire hitt a sikerben ez az ember, ha képes volt 9.000, azaz kilencezer(!) évre kibérelni egy másfél hektáros területet, ahol felhúzta a gyárat.

F az estére még tartogatott egy rövid kis kiruccanást Galway-be. Sajnos túl sokat nem láttam belőle, mert nem volt idő körbebarangolni, de végre testközelből, a saját két szép szememmel láttam a tengert! De ahhoz, hogy nosztalgia fogjon el mikor Ed Sheerantól felcsendül a Galway Girl, jelen látogatásom során nem ért a városban elég impulzus. 

Másnap életemben először emeletes buszon utaztam. Alapesetben nem gondoltam volna olyan nagy élménynek, de tévedtem. F és K nem Dublinban laktak, hanem Derrinturnban, ami egy kis falu Kildare megyében, nagyjából 60 km-re az Ír fővárostól.

Szóval, gyakorlatilag egy klassz program lett a buszozásból - és nem azért, mert én vezettem, bármennyire is úgy tűnik a képen :D

Felül ültem az emeleten, és hosszasan gyönyörködtem a meseszép tájakban, amiken áthaladtunk. Mondjuk, amíg vártam a buszt izgultam, hogy vajon sikerül-e leinteni... mert csak akkor állnak meg a megállóban, ha integetsz a sofőrnek és ő ezt észre is veszi. De mint látjátok, sikerült teljesítenem ezt a nagyon bonyolult küldetést.

...és ha már tömegközlekedés: a vonatnál eltűnt gyerekek képeit vetítették. Baromi bizarr volt az egész. Mintha valami pszicho horror filmbe csöppentem volna olyan érzésem volt végig, míg beérkezett a szerelvény - amire utána hamar fel is pattantam.

Mivel a többiek napközben dolgoztak, mint más normális ember, ezért olyankor mindig egyedül csellengtem a városban. Eleinte nagy céljaim még nem voltak, ismerkedtem Dublinnal és az Ír kultúrával. Mire meg lettek, addigra akkora hó esett egyik pillanatról a másikra, mint több tízen évvel korábban.

Ennek köszönhetően több napra konkrétan behavazódtunk, az ajtót nem lehetett gyakorlatilag kinyitni. Hogy lásd, miről beszélek, a két kép között nem egészen 24 óra a különbség.

Tisztában voltam vele, hogy nem nyaralni megyek, de március elején hóra megmondom őszintén, nem igazán számítottam. Nem vittem csizmát, se kezes-lábast. Mondjuk meg is lett a böjtje, de ne szaladjunk előre.

Sajnáltam, hogy csomó mindent azért nem tudok megnézni, mert a bolond időjárás közbeszólt. Ráadásul akkor még nem is tudtuk meddig tart ez az állapot. De volt egy vicces momentum. Keresd a hibát a képen:

Igen, az ott egy ló. Valaki lovat sétáltatott a hóban. A vidék szépségeinek egyike :)

Rengeteg mindent meg lehetett volna nézni a környéken, de F igyekezett olyan élményekkel megörvendeztetni, amiket tényleg nem zsebel be mindennap az ember. Ilyen volt az is, amikor egészen Belfastig vitt, hogy megnézzük a Titanic Múzeumot. Az igazit, nem azt a gagyi kiállítást, ami itthon volt.

Annyira durván van felépítve az egész, és nem is lehetne ennél hitelesebb helyen ez a múzeum, hiszen ténylegesen a belfasti dokkon készült a Titanic. Az emlékére emelt épület pedig nem csak magát az akkoriban legnagyobb utasszállító óceánjáróját hivatott bemutatni, az egész hajógyártással alapjaitól fogva megismerkedhetünk.

Az egész múzeum teljesen interaktív, és bazi nagy. Azt is lépésről lépésre nyomon lehet követni, hogyan építették meg a Titanicot. Külön klasszul kitalálták, hogy egy csille jellegű bigyóba kell beülni és az visz végig az építési folyamatokon. Ez volt az egyik kedvenc részem az egész helyen. 

Amikor pedig már a fedélzeten lehetett sétálni, az egyben volt érdekes és szomorú is. Annyira jól le volt vezetve az égész sztori, hogy teljesen beleéltem magam a történtekbe.

Borzasztó belegondolni, hogy ott volt a süllyedő hajó közelében aki segíthetett volna, de egy "kommunikációs hiba" és egy rosszul felmért szerkezet megépítése ennyi emberéletet követelt. Még napokig rágódtam a látottakon.

Mivel nagyon szeretem a várakat, elmentünk egy skanzenbe, ahol egy voltaképpen teljes egészében bejárható vár is leledzik. Nagyon élveztem az egészet, szívesen eltöltöttem volna ott egy egész napot. Sajnos nem volt túl barátságos az időjárás, ezért hamar átfagytunk, míg egyik épületből a másikba értünk.

Tudod mi az a kör alakú építmény a képen? Nem? Na, legyen akkor ez a házi feladat :) Volt egy tippem, de azt gondoltam butaság. Mikor végül megmondták mi az, akkor jót mosolyogtam.

Jóra gondoltam, de túl egyértelműnek tűnt, hogy valóban az legyen a megoldás. Na jó, megmondom: ez egy járóka. Most a fejedhez kaptál, mi? :) Az a durva, hogy nekem is volt hasonló... csak hát na, azért ettől már picit modernebb volt nyilván.

Amit még külön megemlítenék ebben a skanzenben, hogy az udvarán volt egy tündérkert. Nagyon meseszerű az egész. És tök jó dolog benne, hogy lehet ajándékozni hozzá/bele dolgokat, és akkor kerül mellé egy plakett a neveddel.

És akkor elérkeztünk ahhoz a kiránduláshoz, ami az egyik legmeghatározóbb volt számomra az írországi kalandozásaim során: a Cliffs of moher - azaz a Moher sziklák. Ilyesmi csodát eddig csak képeken láttam, és bizton állítom, hogy csak megközelítőleg tükrözik a valóságot.

Nem tudom biztosan, hogy jó vagy rossz, hogy nem tiszta időben sétálgattam a sziklák tetején. Mikor szép az idő ellátni elvileg a Galway-öbölig is. De mikor én jártam ott akkor hideg volt, nyakig érő hó, és ködös idő.

Lévén, hogy nem téli túra cuccban vágtam neki, nyilván kb 5 lépés után mind a 4 réteg ruha rommá ázott rajtam. Nagyjából a sapkám volt az, ami nem tocsogott. De mindez nem tántorított el, mert a látvány kárpótolt.

Ugye érted már miről beszélek?

Ez a pont volt az, ahol megfogalmazódott bennem, hogy nem lennék dühös a sorsra, ha ezen a szent helyen érintene meg az örökkévalóság.

Ahogy ezek a robusztus sziklák körül ölelik az Atlanti Óceánt... egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal, és akár az idők végezetéig elnéztem volna. De egy idő után sajnos már eléggé átfagytam. Habár a sziklák széléről a nagy szél leseperte a havat, az addig vezető útról ez koránt sem volt elmondható.

Félreértés ne essék, ezt az üres üveget odafent találtuk, és ha már így alakult, kiéltük rajta a kreativitásunkat... :)

A legjobbat a végére tartogattam: ugyanis, ami miatt mindig is vonzott Írország, az a rengeteg világítótornya. Nem igazán tudnám megmagyarázni mi ennek az oka. De mikor magam elé képzelek egy világítótornyot, szabadság érzetem támad.

És mikor tényleg eljutottam egyhez, valóban azt éreztem. Lehet, hogy előző életemben tengerész voltam és a habokat szeltem a menő kis hajómmal, és a világítótornyok fényei mutatták az utat. Most kinevetsz, de nem lehet tudni.

Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem :)

De ami biztos, hogy sikerült egy olyan tornyot kinéznem a szárazföldről, amihez közel 4 km-es mólon kell kigyalogolni - és még egy szuvenírt is találtam. Ám végül inkább ott hagytam az utókornak, mert lusta voltam cipelni.

Merthogy a kabátot a karjaimban hordoztam, mert az ott létem utolsó napján nyilván megjött a jó idő. Úgyhogy a napsütésben sétáltam ki a piros csodáig: a Poolbeg világítótoronyig.

Látod?
Na, ez itt az.

Egyébként a móló a mai napig Európa egyik leghosszabbja, és utólag mindig okosabb az ember... mire visszafelé sétáltam felkorbácsolódtak a hullámok és több ponton is összezártak a térdem vonaláig... két oldalról. Mondanom sem kell, hogy a cipőm és a nadrágom is teljesen rám ázott.

A dolog pikantériája, hogy innen már F munkahelyéhez mentem, és onnan egyenesen a reptérre. Szóval az átöltözés kissé körülményes volt, de nem megoldhatatlan - ellenben legalább emlékezetes.

Bármikor nagyon szívesen visszamennék, és biztos vagyok benne, hogy egyszer, ha nem is az egészet, de a javát be fogom barangolni Írországnak!