Ezen a télen átéltünk már egynapos nyarat, töménytelen őszt, kibontakozófélben lévő tavaszt, de az évszakhoz dukáló havat azt csak maszatfoltokban tapasztaltunk.

A minap tele volt vele az internet, hogy Zirc térségében 20 centis hó esett. Gyerekkorunkban láttunk utoljára ekkorát, és ki tudja mikor lesz rá alkalom újra. Szóval munka után autóba ültünk, és irány a Bakonybél.

Mert hát mi baj lehet, ugye. Most először sajnálom, hogy kitolták 10-re a kijárási tilalmat, mert máskülönben nem indultunk volna el...

Ellátogattunk már néhányszor errefelé, mert nagyon gyönyörű a környék. De így hófödtén még magával ragadóbbnak, és hangulatosabbnak hatott.

Útközben egy mellékúton megpillantottunk egy hóembert a fák között.

Lalinak támadt egy remek ötlete: fotózkodjunk le vele. Nekünk sem volt ellenünkre a felvetés, úgyhogy az első helyen ahol meg tudtunk fordulni a kocsival, ott meg is tettük.

A hóemberhez egy fahídon kellett behajtani a főútról. Ez így önmagában nem tűnt rossz ómennek - miért is tűnt volna... a zsé kategóriás horror filmek is mind így kezdődnek végülis.

Utólag elgondolkodtunk, hogy ez a kis gnóm csoda tutira meg volt átkozva, kellett nekünk hozzáérni. A vidámkodást - amit a kép csak némiképp tükröz - néhány perc múlva teljesen más érzések váltották fel.

Ugyanis, ahol az autó áll, az ott tömény sár. De valahogy egy pillanatig sem jutott eszünkbe, hogy esetleg képtelenség lesz belőle kikecmeregni.

Addig-addig tologattuk ide-oda, hogy hátha majd tolatva jobb lesz (vagy ilyesmi), hogy még bentebb kerültünk a bekötőúttól. Onnantól pedig meg sem moccant, annyira elásta magát a kerék. Ééés közben ránk is esteledett.

Térerő meg ugye nem terem a fákon, szóval innentől vált igazán izgalmassá az este éjszaka hátra lévő része.

Próbáltuk botokkal alátámasztani a kerekeket, hátha fennakad rajta és tovább gördül a lyukból, de hasztalan volt. Egyetlen esélyünk maradt, hogy még ebben az életben haza jussunk: segítséget kell hívni.

Fogalmunk sem volt milyen messze lehet a legközelebbi település, ahonnan tudunk majd telefonálni. Lali maradt a kocsiban, mi pedig Petrával gyors léptekkel nekiiramodtunk a sötét erdőnek.

Pontosan itt mendegéltünk, csak mint említettem éjszaka volt. Ja, és ne feledkezzünk meg az út mentére kotort bokáig/térdig érő hóról sem.

Mikor szembe jött egy autó, mindig leugrottunk az útról a hótengerbe. Amit már igazából meg sem éreztünk, mert a kocsi tologatása közben rommá ázott a cipőnk. Mondjuk nagyon bentebb nem is mertünk menni az útról, mert a sötétben az erdő életre kelt.

Gyakorlatilag egy komplett amazonasi őserdő elevenedett meg, grátiszként egy szarvas hordával. Eltöprengtünk, hogy csendben kéne maradni, vagy zajt csapni, hogy ne lökjenek fel véletlen miközben védik a kölykeiket.

Voltak félelmetes pillanatok mikor tényleg bántuk, hogy a kocsi alól a két husángot nem cipeltük magunkkal.

Nem tudtuk meddig fognak kitartani a telefonjaink, mert az enyémnek 18%-on volt az aksija - merthogy arról ment lefelé a navi és a zene; Petráé meg 26%-on. Ahogy egyre közeledtünk a civilizációhoz, hirtelen rezegni kezdett az enyém:

ANYA HÍV.

Hát persze, minden este beszélünk. Valahogy a nagy izgalmakban el is felejtettem, hogy mennyire idegbe jön, ha folyamatosan nem tud sem engem, sem Lalit elérni. Na, mondanom sem kell, hogy levegőt alig mertem venni, nehogy az az egy kis bizonytalan csík eltűnjön a térerő celláiból.

Elhadartam a történteket, majd apunak újra. Kisvártatva már tárcsáztuk is a tőlük kapott zirci 0-24-es autómentő számát.

Mint látod, úttalon utakon jártunk. Érdekesképp mindkettőnknek többnek tűnt a táv egy óránál, de miután visszakerestem a Google maps-on, jól látható, hogy nem.

Nagyjából 20 percet ígért a megmentőnk, és Zircről ezen az egy úton lehet érkezni felénk, amin eleve gyalogoltunk. Szóval tovább mentünk, hogy 

A) ne fázzunk
B) nehogy lemerüljön idő előtt a telefonunk
C) mert féltünk, hogy valami állat berángat a fák közé
D) kicsit mindegyik

Végül beértünk Bakonybélre.

Megvan az a pillanat mikor egy hajótörött partot ér és megcsókolja a földet? Na, mondjuk mi nem csináltunk ilyet, de egy pillanat erejéig a lelki szemeim előtt lejátszódott, hogy megölelgetem a villanyoszlopot miután elteszem a telefonomat a zsebembe.

Ugyancsak sötétben kell elképzelni a terepet, de immár utcalámpák fényével tarkítva.

Akartunk egy #hellocivilizáció fotót lőni a településtáblával, de a kertekből vad kutyaugatás ellenezte, úgyhogy visszasiettünk a kőfal elé, és bíztunk benne, hogy hamarosan felbukkan az emberünk - ugyanis a nagyjából 20 perc letelt.

Rövidesen meg is érkezett, mi pedig vidáman pattantunk be mellé. Bár Petra tartott tőle, hogy gyalog kell visszafelé is jönnie, mert annyira saras volt a kabátja, mintha malacokkal dagonyázott volna. 

Az a durva, hogy autóval sem tűnt közelinek a két pont közötti távolság... egy éjszakai erdőben biztosan másként telik az idő, vagy pedig egy km több mint ezer méter. Más megoldás nem lehet.

Na, de a lényeg, hogy büszkén gördültünk be, mint egy felmentősereg.

A helyzet rosszabb volt, mint amire számított szakemberünk: hiába volt csörlő az autóján, szemmeláthatóan nem ért el a miénkig a kötél. Ahogy szemlézte a terepet, szemet szúrtak neki a botok a kerekek mellett. Gyanakodva tette fel a kérdést:

- A botokkal próbáltátok kiszedni a kerekeket?
- Igen, miért?
- ...hát, én ilyet csak filmekben láttam.
- Onnan volt az ötlet!

Visszaült a volán mögé, hogy a problémához mért segítséget hívjon. Elképesztően felemelő lett volna, ha ő is beragad, és meg kell ismételni a túrát az erődben.

Miután a barátja kihúzott minket a terepjárójával fél pillanat alatt a szorult helyzetből, a fenti látvány tárult elénk. Vitathatatlan, hogy rengetegszer próbálkoztunk visszajutni a főútra, igaz?

Mesélte az emberünk, hogy előző nap a 20 centis hó hirtelen esett, és folyamatosan mentette a nyári gumival elakadt autósokat.

Mondjuk Lalién is az van, de a srácén meg nem, és úgy sem mert bentebb jönni, szóval a mi sztorink szempontjából teljesen mindegy volt a felszereltség.

Hogy megérte-e emiatt a kis átkos miatt az egész kalamajka? Nem igazán. De legalább Lali rendet rakott a telefonján az alkalmazásai között, merthát internet nélkül mást nem nagyon lehet manapság tenni egy mobillal.

Végülis, panaszra meg nagyon nem lehet okunk, hiszen lehetett volna rosszabb is. Ha mondjuk szakadni kezd az eső, vagy a hó. Vagy tombolt volna a szél, vagy ha azok a szaravasok tényleg nekünk szaladtak volna.

Egy biztos: ezentúl, mielőtt elhagyjuk a várost mindent is beteszünk az autóba, amire csak szükség lehet egy váratlan helyzetben.

Még jó, hogy Lalinak kombija van.