Tavalyhoz hasonlóan idén is hónapokon át vacilláltunk rajta, hogy határon innen, vagy azon túl tervezzük-e a nyaralásunkat augusztusban.

Belföldön eleve sokat töltünk itt-ott hosszú hétvégéket, ezért végül ismét Horvátország mellett döntöttünk. Hazafelé azonban ennyire még sosem voltak vegyesek az érzéseink, mint most. 

Több várost megjártunk, érdekel miket tapasztaltunk?

Hetekig úgy voltunk vele, hogy rendhagyóan most bizony vonattal fogunk nekivágni az új kalandnak.

Gondoltuk érdemes lenne kihasználni, hogy idén Budapestről a MÁV heti 3 vonatot indít július eleje és szeptember közepe között Splitbe.

A Keletiből induló szerelvényeknek itthon is egész sok megállója van, mint például Székesfehérvár, Siófok, és Nagykanizsa; de persze még a végcél előtt is több helyen megáll Horvátországban - az első állomás Knin, ahol van egyébként egy várrom is.

A pontos menetrendről és a jegyárakról itt tudsz informálódni.

Mivel azonban sikerült hosszabb időre elszabadulnunk a mindennapokból, mint eleinte gondoltuk, mégis az autó mellett döntöttünk. A mobilitás miatt is, meg mert egy heti cuccot azért egy hátizsákba nem igazán lehet besuvasztani.

Nagyjából két héttel indulás előtt foglaltuk le a szállást a Bookingon.

Az Apartments Tisno-ra esett a választásunk, mert szimpatikus helynek is tűnt, az ára is zsebbarát volt, és azon a környéken ráadásul még nem is jártunk.

Kicsit aggódtam, mert a visszaigazolásban azt írták, hogy az első éjszaka előtt 7 nappal ráterhelik majd a kártyámra a szállásdíj felét. Ez viszont az indulás előtti maradék néhány napban sem történt még meg, úgyhogy írtam nekik.

Nagyon kedvesen válaszoltak, hogy a helyszínen kell majd rendeznünk mindent, várnak bennünket szeretettel.

Nem mondom, hogy teljesen megnyugodtam, ugyanis már hetek óta azzal volt tele a net, hogy a horvát szállásadók sorra mondják vissza a már befizetett foglalásokat... a miénk meg ugye még csak foglalózva sem volt.

Na, mondjuk még jobb eset így hoppon maradni, mint mikor levonják az egész díjat, és ott állsz egy idegen országban annyi pénzzel, amit költeni vittél ennivalóra, meg némi ajándékra a családnak.

Sajnos tapasztalatból beszélek, mert tavaly mi is pontosan így jártunk - de erről majd egy másik alkalommal mesélek.

Hétfő reggel mindent szépen belelegoztunk a kombiba, és nekivágtunk az Obrovacba vezető útnak Lalival, Dáriusszal és Regivel.

Én voltam a másodkapitány a jobb egyben, úgyhogy a navigálás mellett a határok járhatóságára is többször rápillantottam - mi mindig használjuk a BorderWatcert a térkép mellé, hogy teljes képet kapjunk az éppen aktuális útviszonyokról.

Székesfehérvár előtt egy baleset miatt eléggé feltorlódott a sor.

Több időt vesztettünk, mint amit összesen kellett később várnunk a határon. Ami azért volt durva, mert az autók a Pest felé igyekvő oldalon szaladtak egymásba.

Ehhez képest a Balaton felé tartó sávban addigra már alig lehetett jó ideje haladni, emiatt azt gondoltuk a mi oldalunkon történt a baj. Ahogy elhaladtunk a koccanás mellett, csodával határos módon minden sofőr megtalálta az autójában a gázpedált.

Nonszensz mennyire katasztrófa turista a magyar.

Hogy zökkenőmentesebb legyen a határon az ügyintézés előre beregisztráltuk az oltási kártyánkat.

Meg kellett adni néhány személyes adatot, a leendő szállásunk nevét és címét, és be kellett csatolni a lefotózott kártyákat. Cserébe kaptunk egy regisztrációs kódot, amit a határon a nagykönyv szerint be kell mondani.

Mikor sorra kerültünk ez a valóságban a következőképpen nézett ki:

Miután a magyar határellenőr elvette a személyigazolványainkat, megnézte és visszaadta, tovább gurulhattunk egy ablakkal, ahol egy karlegyintés kíséretében simán tovább engedtek.

Tehát, nemhogy a regisztrációs kódot, de még csak a személyiket sem kérték el a horvát oldalon.

Onnan egy 16 kunás utat tettünk meg az első autópálya-mérnőkségig, ahol vettünk egy ENC készüléket - ami voltaképpen felér egy VIP kártyával a horvát autópályán.

Külön sáv van hozzá a fizető kapuknál, így rekord gyorsasággal át lehet suhanni rajtuk, míg a többi sorban csak araszolnak az autók.

Már csak ezért is megéri megvenni, ám nem csak időt, hanem pénzt is tudsz vele spórolni, mert kedvezményes a kütyüre a későbbiekben is minden egyes feltöltés.

Alap csomaggal vettük meg, amiért 20.000 forint körüli összeget fizettünk ki, és hazafelé még mindig maradt rajta 200 kuna körül. (50 forinttal váltották átlagban.)

Pedig minden nap más-más városba kirándultunk, szóval költöttük róla folyamatosan a keretösszeget, dehát csak nem fogy el.

Ezen a linken minden információt megtalálsz amire szükséged lehet, illetve az alábbi videóban is klasszul össze van minden szedve:

Ami még fontos lehet indulás előtt, hogy tegyél el maszkokat.

Itthon ugyan már egy ideje nem kell, viszont Horvátországban pont most, péntek 13-án hosszabbították meg két héttel a pandémiával kapcsolatos hatályban lévő intézkedéseket.

Ennek az egyik eleme pedig az, hogy a zárt terekben továbbra is maszkot kell viselni.

Ezen kívül egyébként még annyi szigorítást érzékeltünk, hogy éjfélkor gyakorlatilag "bezárnak a városok". De létszám stoppal vagy ilyesmivel viszont sehol nem találkoztunk.

Más érdekességek voltak ugyan, de erre majd később térek ki.

Sikerült olyan szállást választanunk, ahova nem igazán vezetett kétszer ugyanaz az út.

Ezt úgy kell érteni, hogy eleve nehezen találtunk oda, mert a GPS rövidebbnek gondolt egy olyan földutat, ahova még a helyiek sem lépnek soha rá.

Majd egy kínkeserves újratervezés után elvitt egy másik úton, aminek a közepéről egy idős bácsi fordított vissza minket, mert ahogy elmutogatta akkora gaz van pár méter után, hogy a kocsit onnan valószínűleg nem szedjük ki többé.

Az apartman egy kis öbölben van, aminek valahogy a másik partján kötöttünk ki. De mondjuk ha gyalog lettünk volna, akkor onnan néhány perc alatt a part mentén a kertek alatt simán odaértünk volna.

Végül csak odajutottunk valahogy.

Ám nem a GoogleMaps-nak volt köszönhető, hanem a Waze-nak. Szóval, ha esetleg a Tisno-ban szeretnél megszállni, mindenképpen az utóbbi app-ra érdemes támaszkodnod.

A becsekkolás után picit csalódottak voltunk két okból is.

Egyrészt, mikor levelet váltottunk napokkal indulás előtt a fizetéssel kapcsolatosan, érdemes lett volna megírniuk azt is, hogy készpénzzel lehet csak rendezni a szállás díját.

Mivel a Bookingon azt írták levonják, az egész szállásdíjat a kártyámon őriztem. Ráadásul nem is úgy váltották, mint amennyiért a kártyás fizetésnél tette volna ezt az OTP - és nem néhány ezresről beszélek, hanem többről.

Másrészt pedig ugye 4 főre foglaltunk, amire egy franciaágy és egy kanapéágy volt kiírva a Bookingon. Amivel persze nincsen semmi gond, de a 4. főnek egy pótágyat hoztak be, mert a kanapé nem volt nyitható.

Így pedig elég zsúfolt lett az amerikai konyhás nappali.

Nem problémáztunk rajta, úgyis leginkább csak alvásra használtuk a lakást. Csak így a fizetési gubanccal összeadva kicsit rossz érzés volt konstatálni ezt is.

Viszont szép tiszta és modern volt minden, és a kilátást az erkélyről is el tudnám viselni minden reggel.

Gyakorlatilag az első napunk el is telt.

Kipakoltunk, és lementünk a szállás éttermébe vacsorázni. Ahhoz képest, hogy nem egy olasz étterem, a pizza nagyon finom volt. Vékony tésztás - ahogy szeretem, és nem spóroltak rajta semmivel; és nem is aranyárban számoltak a végén.

Valószínűleg ez a környéken egy jobb vendéglőnek számít, mert mindig nagyon sokan voltak. Apartman meg negyedannyi sincs ott, mint ahány teli asztal volt mindig.

Egy kis lépcsőn kell lemenni a partra, ahol hangulatos kis asztalokat tettek ki székekkel, meg napernyőkkel. Este pedig szépen ki is van az egész világítva, úgyhogy minden lefekvés előtt kiültünk legalább egy kicsit.

A srácok átúsztak a túlpartra, ami nem egy nagy táv egyébként: alig 5 perc kellett nekik hozzá - és hidd el, nem úgy úsznak, mint Kapás Bogi. A túlparton pedig szedtek egy csomó fekete kagylót, csak úgy.

Ami másnap tök jól is jött egyébként.

Merthogy másnap átmentünk Zadarba.

A fiúk nagyon bíztak benne, hogy na ott bizony tudnak majd valahol venni egy zsebpecát, és milyen jó lesz majd rá a tegnap zsákmányolt kagyló csalinak.

Benéztünk a Supernovába, ami a helyi bevásárlóközpont.

Zsebpecát nem, de a következő napokra reggelinek és vacsorának való dolgokat tudtunk vásárolni. Végül hosszas bolyongás után a Dechatlonban meglelték a célszerszámot is a horgászathoz.

Ha nem lett volna az embereken maszk, akkor konkrétan nyomát sem éreztük volna a covidnak. A postát és a pénzváltót leszámítva senki sem törődött a plázában a másfél méterrel. 

Mondjuk nem lep meg, mert itthon is csak az emberek nagyon minimális százalékát érdekli, és érdekelte valaha a szociális távolságtartás, sajnos.

Gyakorlatilag az egész napot elcsellengtük.

Délután 4 körül értünk vissza a szállásra, persze egy tök másik úton, mint amiken előző este akart vinni a navi. Valahogy most a Waze sem volt a helyzet ura egészen.

Kipakolás után lementünk a partra, és Dáriusz fogott egy valódi tengeri keszeget, amit a következő este vacsora gyanánt tálalt salátaágyon. (A kiskanál jelenléte a hal mellett a véletlen műve.)

Lali úgy gondolta, hogy egy nagyon izgalmas program megkoronázása lehetne majd este ez a halvacsora. Viszont nekem délelőttre már volt programom, szóval a ceremónia még váratott magára.

Olyan kicsi a világ, hogy tőlünk függetlenül a keresztfiam a hugaival, az anyukájukkal és az ő szüleivel szintén pont Horvátországban nyaraltak, nem is olyan messze tőlünk.

Az utóbbi időben sajnos nem tudtunk normálisan találkozni, ezért külön szuper volt, hogy most meg tudtam őket látogatni.

Krisztián egy igazi buvárrá avanzsált az ott létük alatt. Olyan kincseket hozott fel a vízből, amikhez én a parton sem mertem hozzányúlni, nemhogy a vízből kihozni kézben. Naponta gazdagította leszakadt rákóllókból és egyéb érdekességekből álló gyűjteményét.

Nagyon büszke vagyok rá, hogy már klasszul úszik, és hogy nem fél ezektől a tengeri mindenféléktől. Meg egyébként is az vagyok, mert egy okos nagyfiú. Persze a tesóit sem kell félteni, a csajok is nagyon okosak és ők sem gyáva nyuszik :) 

Ellubickoltunk kora délutánig, amiben én jól el is fáradtam. Tök simán tudtam volna szunyókálni néhány órácskát az árnyékban. Irigylem a skacokat, hogy ennyi energiájuk van, napszaktól függetlenül.

A többiek mindeddig Zadarban csavarogtak, aztán miután értem jöttek kíváncsian vártuk milyen klassz helyre fog minket Lali elvinni.

Nos, a Krka Nemzeti Park mellett parkoltunk le az autóval.

Ezen a részen a Krka folyó alsó folyása sósan csörgedezik, a felső pedig édesen. Érdekes volt ezt így megtapasztalni, meg tulajdonképpen az egész miliő olyan magával ragadó volt.

Bennem picit olyan érzést keltett, mintha megállt volna azon a részen az idő: egy strand volt a folyó parton, ami valamiért a gyerekkoromat idézte.

Attól balra pedig volt egy bazi nagy híd, aminek az alsó peremére emberek másztak fel és ugrottak róla be a vízbe. Arra gondoltam, kár, hogy én nem vagyok ilyen bátor, mert mekkora élmény lehet egy ilyen ugrás egy ilyen meseszép helyen?

De sajnos túl fostos vagyok ahhoz, hogy olyan helyre másszak fel, ahol nem érzem stabilnak a lábam alatt a talajt. Talán legközelebb majd elég bátorságot gyűjtök és megpróbálom levetni magam a habokba én is.

Nagyjából csak megmártóztunk, mert már esteledett és még vissza kellett valahogy jutni a szállásra - és ahogy mondtam, nem könnyű visszavezető utat találni. Pedig még ellézengtem volna a parton, nagyon hangulatos volt az egész. 

Hogyha jobban megnézed a következő képet, bal oldalon a hegyek között van az az ominózus híd.

Egyébként, ha több időnk jutott volna erre a strandra, odaúsztam volna. Ki tudja, lehet az aljától nézve még sem tűnik olyan bazi veszélyesnek felmászni rá, mint a hid teljes egészét messziről szemlélve.

Visszafelé nyilván megint rossz helyen kanyarodtunk be valahol a szállás környékén, mert ismét egy teljesen ismeretlen útra tévedtünk.

Már eléggé sötét volt, és kicsit ránk jött a para, mert nagy susnyások vettek minket körbe a hepe-hupás földúton. Gyakorlatilag sikerült olyan utat találnuk, ahol szó szerint még a madár sem jár.

Mire elgondolkodtunk, hogy vissza kéne fordulni a főútra már annyira bementünk a sűrűjébe, hogy jobbnak láttunk tovább menni.

Most mándhatnám, hogy a GPS úgyis tudja merre visz, de ez egy naivan kijelentett hazugság lenne.

Ugyanis anno volt a lányokkal egy kalandos utunk, mikor a navi úgy gondolta, ha egy bizonyos irányba sokáig egyenesen hajtunk kiérünk a 6-os útra Elvira majorból. Valahogy azt azonban nem látta, hogy húztak oda egy tök nagy kőfalat, amin max egy tankkal jutottunk volna át, nem pedig a kis szakadt ezer éves Swiftemmel.

Na, de végülis képzeld el, pontosan ugyanott kötöttünk ki, mint mikor először mentünk a szállásra, csak nem a főút felől, hanem a másik irányból. Abból, amit nagy valószínűséggel még gyalog sem használnak, de mi átrongyoltunk rajta a Passattal, mert nem vagyunk normálisak.

Viszont arra jutottunk, hogy ha már kétszer voltunk ott véletlen, nézzük meg majd direktben holnap.

Aztán eljött a holnap, és úgy döntöttünk, ejtőzünk egyet ideiglenes otthonunk partján, mielőtt nyakunkba vesszük ma is a kilométereket.

Miközben lóbáltam a lábam a vízben és ébredeztem, ránéztem az e-mailjeimre. Kaptam egy értesítést a blog.hu-tól, hogy az Indexen a blog rovatban címpalra került az előző posztom. Egy ilyen szép helyen eleve kellemesen indul a nap, dehát nyilván ez igencsak megadta a plusz löktetet.

Az ebédet már Ninben fogyasztottuk el.

Eddig minden évben mikor kint voltunk Horvátországban, mindegy melyik részén volt a bázisunk, a Laguna Beach-re mindig szántunk egy napot. Gyakorlatilag melegvizes strand, és ráadásul homokos is.

Kisgyerekes családoknak pedig nemcsak emiatt ideális, hanem mert majdnemhogy át lehet sétálni a túlpartra, és végig csak nagyjából derékig ér a víz. Van kulturált mosdó, italbár, és büfé is.

Lali imád felszíni buvárkodni, és ez a terep tökéletes erre is - bár szerintem idén kedvesebb halat láttunk, mint tavaly.

Késő délután visszaindultunk a szállásra, ahova most kivételesen kb egyből eltaláltunk. Próbált a GPS megint vad utakra terelni, de nem dőltunk be neki!

Egy frissítő zuhany után átsétáltunk a part mentén oda, ahol többször is kikötöttünk már tévedésből.

Kiderült, hogy egész kellemes hely.

Egy kis bár van ott, egy kis kkitötőszerű létesítmény, meg egy stég - amiről többen is urgáltak. Szívesen csobbantam volna én is, de az egésznapos strandolás után nem volt már annyi erőm, hogy visszamenjek a szállásra, fürdőruhát öltsek magamra és visszasétáljak.

Éjfél előtt nem sokkal visszamentünk a mi partunkra, vittünk le pokrócot és hanyatt dőlve kémlelni kezdtük az eget, mert ebben a néhány napban volt a csillaghullás.

Miközben pásztáztam a horizontot két dolog merült fel bennem:

Első sorban felidézte bennem a COCO című mesét - ha nem láttad, erősen ajánlom, hogy nézd meg. Miután ezt konstatáltam, felötlött bennem, hogy vajon a hullócsillagok kapcsán ered a "húzd el a csíkot" kifejezés?

Elég sokat számoltunk össze, és volt közöttük három, ami elég nagyot "robbant". Mondjuk az idézőjel gyakorlatilag felesleges, lévén, hogy a hullócsillagok voltaképpen a légkörbe érve elégő meteorok.

Szerintem gyerekkorom óta nem feküdtem így ki, ami szomorú.

Mert van az egésznek egy feelingje, ami teljesen ki tud kapcsolni. Ami lelassít és megállít ebben a felgyorsult világban, és hagy belezuhanni a gondolatokba.

Szívesen merengtem volna még jó ideig, de félő volt, hogy elalszom, és azért nem volt túl komfortos a fekhelyünk. Másnapra meg egy nagyobb túra volt tervben, szóval különösen kellemetlen lett volna, ha elalszom a nyakam vagy a derekamat.

Voltunk már korábban Splitben, de októberben... Mondanom sem kell, mennyivel hanulgatosabb a nyári arca..

Amikor néhány éve voltunk, a covidot még hírből sem ismerte senki, ősz révén viszont nem kószált túl sok turista az utcákon. Ellenben most, a pandémia ellenére pezsgett az egész város.

Azon kívül, hogy a boltokba belépve maszkot kellett felvenni, semmi jele nem volt sehol az egésznek.

Meg amin még picit fennakadtam, hogy ahhoz képest milyen tömeg volt, többen rollerrel szelték azt ketté. Lehet, hogy ezen a helyen ez tök normális jelenség, de nekem például eszembe nem jutna egy ennyire bámészkodó gyalogosokkal zsúfolt helyen rodeózni.

Délután fél 5 körül eszméltünk rá, hogy basszus, hiszen még nem is ebédeltünk.

Beültünk a parton egy teraszos helyre, ami szimpatikus volt, bár kicsit burzsujnak tűnt. De miután átfutottuk az étlapot, kellemeset csalódtunk, mert egészen korrektek az árak.

Miután pedig kihozták a kaját meg is szilárdult ez a gondolat bennünk, ugyanis elég combos adagokat kaptunk.

Mire visszaértünk a szállásra, már másra sem vágytam, minthogy egy langyos zuhany után bebocsájtást nyerjek Álomországba.

Reggel úgy keltem az ébresztőre, mint akit agyonvertek.

Dehát éjjel mikor hazaérkeztünk, nyilván semmit sem szedtünk össze, de 10-ig meg ki kellett csekkolni. Szóval mindent össze kellett pakolni és ügyesen lehordani a kocsiba. Fu, és az utóbbi sokkal körülményesebb és hosszadalmasabb volt, mint bedobálni a cuccainkat a bőrőndökbe.

Mondhatnánk, hogy mi a szarnak vittünk annyi mindent, de az a durva, hogy nem igazán volt olyan, amit ne használtunk volna - ergo, tényleg minden kellett.

Miután abszolváltuk a műveletet, kora délutánig a szállás partján strandolgattunk, és képzeld, láttunk igazi medúzát. A saját környezetében még sosem sikerült. Készítettem videót is, de sajnos nem tudom valamiért felölteni.

Hogy, hogy nem, pont erre az utolsó napra maradt a part átúszásom. A többiek a napokban már ugyebár mind átevickéltek.

Mondjuk engem az hátráltatott, hogy bazi hideg ezen a részen a víz és nem tudtam nagyon megmerítkezni benne... De mikor végre sikerült leküzdenem a kényes énemet és belekezdtem a lábtempóba, már bántam, hogy nem tettem meg korábban is.

A bal oldali volt a mi szállásunk, és ez a kettő között egy ilyen kis "gyerek medence", amiben nagyjából bokáig ér a víz és innen mélyül befelé.

Bemerészkedtem nagyjából derékig a napokban, de messzebb nem vitt a lélek mindeddig. A dolog pikantériája, hogy aztán ki sem akartam jönni, de egy idő után sajnos muszáj volt. De megbeszéltük, hogy hazafelé még majd megállunk a part mentén fürdőzni.

Egy nagyon csinos kis helyet találtunk.

Viszont basszus, hidegebb volt a víz, mint a szállásnál. Ráadásul akkora kövek voltak a vízben hosszan befelé, hogy ha 4 úszócipő van rajtam, akkor is sajgott volna utána a lábam.

Onnan ütöttük be hazafelé Érdet a naviba, és meglepően tudatosult bennünk, hogy csak 4 és fél óra az út.

Ahogy végigmentünk a városon, nagyon hangulatos volt az egész. Azon tanakodtunk, hogy igazából tök jó lehetne ide csak egy hétvégére is akár leugrani. Pénteken meló után leindul az ember, két éjszakára foglal szállást, és majdnem két teljes egész nap van felfedezni a környéket.

A határátlépés visszafelé is legalább olyan nagy ellenőrzéssel járt, mint kifelé. Személy szerint én kicsit furcsáltam, de nem bántam, hogy nem kellett kiszállnom az autóból.

Hazaérve felért plusz egy nyaralással, hogy másnap nem kell majd órára kelni még.

Okosan végre most először sikerült úgy alakítani a dolgokat, hogy végre ne munka előtt néhány órával érjünk haza, hanem egy nappal korábban. Vicces, de tényleg szükség van egy napra, hogy az ember "kipihenje" a nyaralást és visszaszellemüljön a mindennapokba.