Nagyon régóta közel áll a szívemhez Tihany. Többször jártam is már a városban, de sajnos sosem jutott annyi idő, hogy érdemben szét tudjak nézni.

Tavaly júliusban azonban úgy gondoltam, tök jó lenne egy kellemes hétvégét eltölteni az unokahúgaimmal a Balaton mediterrán félszigetén.

Ám, ahogy mondani szokták: ember tervez... Hamar kiderült, hogy négyünkből csak ketten érünk rá Petrával - és ez még csak az első bukkanó volt.

Találtam egy nagyon király szállást, le is foglaltam a honlapján két főre, péntek estétől vasárnap reggelig. A közleménybe megkérdeztem, hogy gondot jelent-e, ha csak este 9 körül érünk majd le, mivel mindketten dolgozunk. Azt válaszolták, hogy nem probléma. Na, mondom tök jó.

Vissza is írtam, hogy köszönjük szépen a rugalmasságot, akkor érkezünk. Válaszként viszont nem arra számítottam, hogy jaa, ők csak azt hitték, hogy érdeklődöm... nem ragozom.

A kommunikációs zavarnak köszönhetően így csak a szombat éjszakát tudtuk ott tölteni. De legalább rendesek voltak, mert egy éjszakára sosem adják ki, velünk mégis kivételt tettek.

Szombat reggel felkerekedtünk hát, és suhantunk lefelé, hogy minél több időnk legyen csavarogni. De mivel rólunk van szó, nyilván a nyárból belecsapódtunk az őszbe... Szakadó eső és tomboló szél várt bennünket a Balatonon.

Július derekán nem mondhatni, hogy túl sok meleg holmi lapult a táskánkban. Ennek ellenére persze nem akartunk a szálláson poshadni, úgyhogy amennyire lehetett beöltöztünk, és kimerészkedtünk.

Ebéd felé járt az idő, és mi nem is reggeliztünk. Nem gondoltuk, hogy kb semmi sem lesz nyitva még, mert hát ez mégis csak Tihany, szezonban. De meglepő módon minden egészen későn nyit, és ahhoz képest is korán zár.

Néhány éve ettem fent a visszhang szobra melletti étteremben, ami nagyon jó élmény volt több szempontból is. Igazából egy nem-randi keretében kavarodtam oda, amiből a nap végére valahogy mégis randi lett - és azóta is boldog párkapcsolatban élünk együtt :)

Gondoltam, tökéletes reggebéd helyszíne lehet most is a számunkra. S hogy az lett-e, az valójában nézőpont kérdése.

Ugyanis, csak a lenti teraszt lehetett használni, mert a délutáni rendezvényre készültek a fenti részben.

Ezzel persze nem is lett volna semmi gond, ámde mint a mellékelt ábra is mutatja, minden csupa víz volt, közben az eső is esett még, és a ponyváról időszakosan lezúdult a szél miatt az addig összegyűlt miniBalaton. Ennek okán voltaképpen két asztal volt használható.

Szerencsénkre elsők voltunk a nyitáshoz képest, ennél fogva nekünk egészen jó asztalt sikerült szereznünk. Akik utánunk jöttek, azok viszont nem kis túlzással versengtek a maradék helyért.

Dehát ki tud (és akar) úgy enni, hogy közben szó szerint a széke mellett állnak, hogy fejezze be minél előbb és adja át azt? Mi a fal mellett ültünk egy négy személyes asztalnál, így a mi helyünk kevésbé volt kelendő a hat személyeshez képest.

Sajnáltam nagyon az ott dolgozókat, mert ők tényleg mindent megtettek annak érdekében, hogy a vendégek kevésbé "sérüljenek". Csodát tenni meg nyilván még ők sem tudtak.

Délutánra azonban egészen szép idő kerekedett, úgyhogy igyekeztünk behozni az elvesztegetett órákat a nézelődésben. A visszhang legendás szobráról sajnos nem készítettem képet, de annyira ikonikus, hogy talán mindenki látja maga előtt, ha felmerül a neve.

Kár, hogy mára már elhalt a visszhang, mert nagyon beépült a környéke. Addig azonban a nagyjából 300 méterre lévő apátság északi faláról verődött vissza a hang, ha elkurjantotta magát a szobor mellett az ember.

Azt tudtad, hogy az apátságot az építése során a felkelő naphoz igazították? És azt, hogy a 16-17. században a török hódoltság alatt várrá alakították át? A 18. században építették újjá a mai formájára.

Iszonyat sok látnivaló van a környéken, azonban mi sajnos az idő szűke miatt kevés helyre jutottunk el. De megnéztük például a hajóállomást. Onnan indulnak azok a hajók, amik a Tihanyi-félsziget és a badacsonyi borvidék nevezetességeit ismertetik meg az érdeklődőkkel.

Na, mi mondjuk nem voltunk köztük. Bár az is igaz, hogy nem is indult hajó, míg ott lézengtünk. 

Amivel viszont szívesen mentem volna, az a kisvasút. Petra ellenben kevésbé volt lelkes, úgyhogy lemondtam a dologról. Egy csaj buli alkalmával, 10 évvel azelőtt egyébként is mentem már rajta egy kört, így nem voltam annyira szomorú miatta.

Felkerestük ellenben a Levendula Múzeumot, ami nagyobb impulzust adott, mint amire az épület ajtajában állva számítottunk.

Nem gondoltam, hogy ennyire érdekes lehet a levendula kultúrája. Igaz, sokat nyomott a latba az idegenvezető hölgy habitusa és közvetlensége. Ja, és képzeld, a létesítmény látogatása ingyenes!

A körtúra vége a manufaktúra shop, és mondjuk onnan szerintem még soha senki sem sétált ki üres kézzel. Nincsenek elszállva az árak, és tényleg mindenki talál magának valami apróságot.

Példának okáért, van egy test permet jellegű "csodaszer" (Petrával mi így neveztük el), ami hidratál, nyugtat, elűzi a kis tested környékéről a szúnyogokat és egyéb bogarakat... szóval a nyári esték elengedhetetlen kelléke.

Mondanom sem kell, hogy vettünk egyet-egyet. Meg még néhány egyéb mást is, és nem bántuk meg.

A friss szerzeményeket a táskába gyömöszölve leindultunk bejárni a partot. Találtunk egy egészen klassz kis helyet, ahol jó időben biztosan tömegek szoktak lenni. Ám lévén, hogy nagy szél volt és a nap is csak immel-ámmal bújt elő, nem volt nagy az érdeklődés.

Mi viszont nagyon jól éreztük magunkat. Nyugágyban pihentettük a lejárt lábainkat, és jókat ettünk, meg ittunk. Alapvetően nem mondanám drágának a helyet, de azért olcsónak sem. Viszont az adagokat, amiket kapsz a pénzedért azok teljesen korrektek.

Vasárnapra azt terveztük, hogy megnézzük a barát lakásokat, meg strandolunk - ám nem eszik olyan forrón a kását. 

A strand, amit kinéztünk előző nap gyalog, az autóval valamilyen oknál fogva teljesen megközelíthetetlen volt. De mivel már minden cuccunk benne volt, nem szívesen hagytuk volna teljesen őrizetlen helyen, így másik fürdőhely után néztünk.

A Google maps jelezte, hogy a barát lakások közelében van egy szabad strand. Na, szuper, kellemest a hasznossal. Bár szégyenszemre két idősebb hölggyel toporogtam a vízbe vezető lépcsőn percekig, míg bemerészkedtem... bazi hideg volt a víz, úgyhogy nem lubickoltunk benne órákat.

Cserébe ettünk egy oltári drága és agyonfokhagymázott lángost. 

Akkor még nem tudtuk, de kellett is az energia, mert a barátlakásokhoz a térkép alkalmazás szerint vezető út nem embernek való járás. Olyan meredek hegyoldalon kellett az erdőben felkapaszkodni a fákon, hogy arra egyszerűen szavak sincsenek.

Előző nap pedig ugye szakadt az eső, ami olyan mocsarat csinált a fák köré, hogy a mesében nincs olyan. Én pedig szandálban voltam, és a csodaszert pedig nem jutott eszünkbe használni a túra előtt.

Nem kell hozzá nagy fantázia, hogyan is nézhettünk ki mire kivergődtünk az erdőből: nyakig sárosan, és jó néhány pókcsípéssel gazdagabban.

A fotó forrása: indafoto - szabalaca67

Na, szóval nagyjából így néznek ki elvileg a barátlakások. Sajnos nem jutottunk el hozzájuk, mert ahogy Petra fogalmazott mikor másoknak mesélte a szandálos szerencsétlenkedésem: "tövestől kicsavartam a fákat".

A valóságban ez annyit jelent, hogy nagyon kellett kapaszkodnom, és néhány ág olykor a markomban maradt - néha gyökerestől...

Viszont abban tökéletesen egyet értettünk, hogy valahogy el fogunk oda jutni, de majd máskor. Talán még ezen a nyáron - ha nem éppen egy újabb hullámon fog szörfözni az ország.